A csesztetett generáció tagjainak csaknem fele teszi fel magának ezt a kérdést egy 2012-es TÁRKI felmérés szerint. A többség hazai perspektíva híján és/vagy megélhetési nehézségektől vezérelve és/vagy kalandvágyból és/vagy a sírós-rívós magyar közhangulattól menekülve döntene úgy, hogy hosszabb-rövidebb időre elhagyná az országot.

Néhány emigrálni vágyónak már akkor elmegy a kedve az egésztől, amikor tervét szétkürtöli szűkebb-tágabb környezetének. A reakciók skálája általában az „Itt hagysz minket?!" -től az „A mocskos hazaárulója vissza se jöjjön!"-ig terjed. Mekkora prosztóság! Épp akkora, mint nyelvtudás és kezdőtőke nélkül nekivágni a nagyvilágnak. A határozatlan idejű emigrálások mellett egyébként nem ritkák a határozott időtartamra   - pl. egy - két évre - szóló kivándorlások is. Más országokban ez teljesen elfogadott dolog. Ausztráliában például bevett gyakorlata van annak, hogy a fiatalság tanulás vagy munkavégzés céljából egy évet idegen földön  vendégeskedik a középiskolai tanulmányok befejezése és a felsőoktatásba lépés megkezdése előtt (GAP year). Ne feledkezzünk meg a jojó emigránsokról sem! Ők azok, akik néhány évet külföldön töltenek, majd ha honvágyuk támad hazajönnek, aztán újból kivándorolnak mondjuk valahova máshova, később újfent itthon élnek, stb. Az tehát, hogy  valaki egyszer felült a repülőre, nem egyértelmű jele annak, hogy soha többé nem tér vissza. Persze nyilván ilyen is van.

Elterjedt magyar tévhit az is, hogy a külföldön élő honfitársunkat szétveti a della. Még ha így is van, a pénzt a kivándorló is megkeresi, nem pedig székeli. Olykor meg el is veri. Mert úgy érzi, megérdemli. Ez valahol érthető is, ha az emigráns a családja és a barátai nélkül tengődik egy idegen országban. Így kompenzál. A pénzkeresési lehetőség azonban csak az érem egyik oldala. De mi zajlik az ember lelkében, amikor úgy dönt, sírja nem feltétlenül ott lesz, ahol bölcsője vala?

A külföldön élés pszichológiájának egyik szakirodalma (Dr. Cathy Tsang Feign: Living abroad) négy szakaszt különböztet meg egymástól. Ezek - szabad fordításban - a következők: lelkesedés - ellenkezés - átváltozás - integráció. Mit is jelentenek ezek? (Az eredeti szöveg egy kicsit száraz, ezért idézet helyett most egy tapasztalatokkal alátámasztott, kicsit „líraibb" verziót kaptok az arcotokba.) Az első fázis a lelkesedés. Túláradó optimizmus, euforikus örömködés mindenek felett: „Miért jön mindenki azzal, hogy Britföldön állandóan esik, amikor az a kis zuhé csak jön-megy?; Milyen mosolygósak és kedvesek itt az emberek!"

Ezután következik ennek éles ellentéte, az ellenkezés. Határtalan pesszimizmus, szakadatlan hibakeresés mindenben és mindenkiben: „Mit nem adnék, ha láthatnám végre a Napot! Amióta itt vagyok, egy nap sem telt el eső nélkül!; Kétszínű brit banda! Csak vigyorogtok és állandóan arról kérdezgettek, hogy hogy vagyok. De én átlátok rajtatok! Igazából magasról tesztek rá(m)." A folyamat eddig nagyjából olyan, mint egy párkapcsolat dinamikája. És ahogy sokan „kijózanodáskor" szakítanak, úgy a legtöbb emigráns is ilyenkor dobbant.

A szakértő szerint kilenc hónapos kinti lét elteltével veszi kezdetét az átváltozás fázisa. Vagyis - a példánál maradva - a kezdődő bebritülés. Na, meg besírás, amikor az ember lánya azon kapja magát, hogy erőltetett mosolyok közepette boldog-boldogtalantól megkérdezi, hogy jól van-e, ám nemcsak hogy nem érdekli a válasz, de ezzel egy időben, fejben már a bevásárlólistát állítja össze.

Az utolsó szakasz az integráció. Totális bebritülés, begermánolódás, betaljánulás etc. stb. Aki eljut idáig, az a magyarra már külföldiként tekint.

Ezek után mindenki maga döntse el, hogy emigrál-e vagy senem!

Miss Volly